Lehet-e Orbán Viktor politikájának mozgatórugója egy dinasztikus trauma?

A traumapszichológia egyik alaptétele, hogy egy feldolgozatlan veszteség vagy kudarc esetén az egyén vagy befelé fordul — szorongásba, depresszióba menekül — vagy kifelé, a külvilágot hibáztatja, bünteti.

Orbán Viktor esetében érdekes hipotézis, hogy élete egyik fő traumája az lehet, hogy egyetlen fia, Orbán Gáspár nem léphet be abba a politikai-dinasztikus szerepbe, amit a miniszterelnök szánt volna neki. Ez a „dinasztia folytatásának” kudarca személyes egzisztenciális veszteségként jelenhet meg, amit nem befelé, hanem kifelé, a politikai térben él meg.

Ebből következhet a hatalomkoncentráció, a kontrollkényszer és a társadalmi szintű büntető mechanizmusok. A kérdésem: lehetséges-e, hogy egy politikai rendszer társadalompolitikai dinamikáit egy vezető személyes, feldolgozatlan traumája alakítja?