Gondolatok a létezésről, avagy a sajátos filozófiám

Gondolatok a létezésről

Hajlamos vagyok hosszabban kifejteni a gondolataimat, különösen, ha a kérdés összetett — ahogyan a válasz is az. Filozófiai szempontból talán leginkább a keleti tanításokhoz vonzódom, bár nem tudok teljesen azonosulni velük sem.

Nem hiszek istenekben, csodákban vagy földöntúli valóságokban. Nem vagyok vallásos, de nem is tartom magam ateistának. Inkább úgy gondolom, hogy az efféle eszmék az emberi értelem teremtményei — szükségszerű próbálkozások arra, hogy értelmet adjunk a megmagyarázhatatlannak. Az ember hiú lény: mindent meg akar érteni, még azokat a dolgokat is, amelyek túlmutatnak a felfogóképességén.

Folyton okokat és célokat keresünk, meg nem létező rejtvényeket próbálunk megfejteni. Olyan kérdéseket teszünk fel, mint:

„Ki vagy mi alkotott minket?”

A válaszom egyszerű: semmi. Csak így alakult.

Nem hiszek a Nirvánában, a mennyországban vagy a pokolban, ahogy a halálban sem abban az értelemben, ahogy sokan értelmezik. Számomra mindez csupán a végtelen körforgás egy jelentéktelen, múló pillanata. Ahogyan mondani szokták: „semmi sem vész el, csak átalakul” — ez az elv mindenre igaz. Úgy gondolom, egyszerre vagyunk a minden és a semmi. Az élet csupán egy pillanat a végtelen létezésben. Ennyi az egész.

Ezek fényében úgy tűnik, semminek sincs igazi értelme vagy célja.

„Kétezer év múlva hol leszek én?”

Sehol… és mégis mindenhol. Az atomjaim, molekuláim szerte fognak heverni a világban. Új formákban egyesülnek majd, és újra, meg újra „valamivé” állnak össze. Talán ezt nevezhetjük léleknek is — de nem a vallási értelemben, inkább mint az anyag örök átalakulását.

„Akkor mégis mi a dolgunk? Van-e célja vagy értelme a létünknek?”

Ha muszáj válaszolni, azt mondanám: élvezd az életet. Használd ki ezt az apró cseppet a létezés tengeréből.

Mégis, a legtöbb ember élete során szenved. Vagy figyelmen kívül hagyja a boldogságát, vagy épp a szenvedéséhez kötődik — görcsösen ragaszkodik saját terheihez. És mivel minden relatív, az élet is az. A világ pontosan olyan, amilyennek mi magunk látjuk.

Ha boldog vagy, a világ is szépnek tűnik. Ha szenvedsz, a világ is nyomorultnak látszik. Éppen ezért úgy gondolom, az emberi létezés egyetlen valódi célja a boldogság. Sokan egész életükben keresik, mégsem találják meg — pedig ott van az orruk előtt. A boldogságot önmagunkban kell keresni.

Végül is:

Békülj ki önmagaddal, és kibékülsz a világgal is.