Elfogadjam hogy egy beteg ember vagy örökre kirúgjam az életemből?

Eldobható acc. Anyám egy született vesztes, nem tudok rá jobb jelzőt. Mentálisan labilis, kiskoromban ha nem tetszett neki valami akkor addig ütött amíg nem kaptam levegőt, de olyan súlyos sosem volt hogy kórházba kerültem volna. Úgy tartja hogy engem csak így lehetett "nevelni". Amikor nagyobb lettem úgy belerúgtam hogy majdnem ottmaradt, utána 12-14 éves koromtól csak a verbális bántalmazás ment, napi szinten elhangzott az "akaszd fel magad", "te beteg vagy", "sosem kellett volna megszülni", "én tettem tönkre az életét", a mai napig így van több évtized után. Mindenért én vagyok a hibás ami rossz, persze amikor szarul érzi magát, akkor pszichológusról, pszichiáterről hallani sem akar, orvostagadó, oltástagadó, az csak az elmebetegeknek kell... és haláláig olyan jó egészségi állapotban lesz, hogy nem fog gondoskodásra szorulni. De ember nem csinál ilyeneket mentális betegség nélkül. Engem sem kell félteni, elég idő volt ez ahhoz hogy az együttérzést kiölje belőlem, ugyanúgy vesztes k.rvázom én is.

Küszködött a munkahelyekkel, hol bejelentés nélkül dolgozott, hol volt pár évig egy viszonylag jó 8 órás munkája. Mindig a könnyebb utat választotta. Egyéni vállalkozó lett, de nem tudott belőle megélni, gyorskölcsönök egymás hátán, félmilliós adótartozás, évenként végrehajtói felszólítás de mindig megtalálta a kifogást, hogy miért ne menjen el egy teljes állásra, "nem engedik ki wc-re", "neki kell a szabadság" vagy "nem hirdetnek semmit ami neki tetszene".

Beköltözött a szülei házába, majd megörökölte. Két évtizede tulajdonos, de sosem költött rá semmit, a ház elkezdett szétrohadni, beázott tető, hulló vakolat, stb. Amikor probléma van akkor ugorjak egyből, de sosem fizet érte, "azért van a család hogy egymásnak segítsünk". Volt már hogy megkaptam hogy az az ő öröksége én tűnjek el onnan, várjam ki a sorom. Csak nem tudtam hogy a sor végén én kapom-e vagy a végrehajtó. Próbáltam külön élni tőle de mindig gyomorgörcsöm volt hogy mikor kerül az utcára vagy mikor viszi a teljes családi vagyont a végrehajtó. Volt hogy segítettem befizetni a gyorskölcsöneit vagy egy 50 ezres adótartozást. Nem egyszer kisebb összegeket lopott tőlem. Már egy ideje megmondtam hogy semmit sem segítek ezentúl, megaláztam amikor kéregetett ezért leszokott róla. Segítettem neki önéletrajzot írni, hosszú idő után végül rávette magát hogy rendesen dolgozzon, nem hagyta tovább nőni az adósságait, úgy tudom mindent visszafizetett de én sosem láthattam a pénzügyeit, a leveleket elrejti, titkolózik, sosem lehetett vele erről beszélni. Hiába gyűjtöget, a házára továbbra sem akar egy fillért sem költeni, nulla felelősségvállalás a tulajdona iránt.

Én sokat dolgoztam azért hogy egyáltalán a remény meglegyen a jó életre, a kibaszott mínuszból kellett indulnom. Sosem kaptam segítséget, hitelből fizettem a jogosítványom, én fizettem a tandíjamat, egyedül vettem meg az első kocsim, senki sem ajánlotta fel hogy lakásügyben kisegít ezért hosszú évek óta kínlódom és sok mindenről lemondtam évekig hogy összegyűjtsek annyit hogy hitelt tudjak felvenni.

Úgy tűnt hogy belátja hogy ez így nem mehet tovább, hogy a házat sem tudná fenntartani főleg nyugdíjasként. Megegyeztünk hogy a nagy házat eladjuk és neki veszünk egy lakást (nem egy szart, nem az utcára akartam kidobni hanem legalább 40-45 millióért, de még egy kisház is kijött volna belőle vidéken), én meg kapok 10-15 milliót a hitelfelvételhez. Elhittem. Ügyvédet intéztem, több milliót fizettem ki azért hogy rendezzem a tulajdoni viszonyokat és semmi akadálya ne legyen az eladásnak csak mennünk kell aláírni. Hittem benne hogy életemben először jól járhatok, megéri ez a kis ráfordítás és pár hónap múlva vége az egésznek, mindent sikerül elrendezni. Segíteni akartam hogy legalább egy jó állapotú saját lakása lehessen amivel élete végéig nem lesz nagy gond. Az adósságait nem fizetném, de ha kell akkor át lehet iratni a nevemre és haszonélvezetit kap, így legalább hajléktalan nem lenne. Még támogattam is volna a nyugdíjas éveiben havi 50-80 ezerrel ha úgy van.

Ennek már több éve. Bevallotta hogy valójában sosem akarta eladni a házat, mert betegesen ragaszkodik hozzá. Úgy érzem ez volt az utolsó húzása, meggyűlöltem ez idő alatt, egy undorító patkánynak tartom amiért éveken keresztül csak szórakozott velem én meg hiába reménykedtem. Belefáradtam ebbe, csak dühöt érzek a tehetetlenség miatt, hogy én mindent megtettem, minden ki volt találva de egy rohadék az egészet keresztülhúzta. Most már hiába mond bármit hogy mégis eladjuk már nem tudom elhinni, csak az számít hogy a pénzemet a számlámon látom vagy nem.

Nem érdekelte hogy egyetlen aláírás és évek óta a saját lakásainkban élhetnénk olyan életszínvonalon és gondok nélkül ahogy eddig sosem és segítséget kap a vásárláshoz, a költözéshez, nem egyedül kell végigcsinálnia.

Nem érdekelte hogy ez a helyzet rámegy az egészségemre, depressziós leszek az évek óta tartó szarakodás miatt és egyre nehezebben tudok koncentrálni a munkámban is úgy megvisel hogy megfosztott a lehetőségtől amit kiharcoltam és amire áldoztam.

Nem érdekelte hogy a hazugsága miatt kiadott pénzem az nekem több évnyi spórolás és munka eredménye és most rohadtul hiányzik a hiteligényléshez.

Nem érdekelte hogy segítség nélkül én a mai napig abban a helyzetben vagyok, hogy minden évben kétmillió forintot kell kiadnom feleslegesen amíg nem költözhetek a saját tulajdonba ami egyedül az együttműködésén múlt.

Joggal érezhetem hogy ez nem családtag, ez nem anya és nem kell nekem többé ez a lelki megterhelés a saját problémáim mellé? Ki akarom dobni az életemből, meg akarom vele szakítani a kapcsolatot örökre hogy soha ne kelljen aggódnom a gondjai miatt és azt is leszarom ha hajléktalanként végzi, minden lehetőséget megkapott az életben de minden esetben a legrosszabb döntést képes csak meghozni.