Unom az életemet.

Sziasztok!

Egy csalódásba fulladt egyetem, néhány hónap munkanélküliség és random munkák után úgy döntöttem, hogy újból beiratkozom egy egyetemi képzésre és ezzel együtt másik városba is költöztem. Az elsődleges motivációm az volt, hogy egy kézzelfogható szakmát szerezzek, amivel könnyebben tudok boldogulni a jövőben, de valahol abban reménykedtem, hogy ez a váltás talán némi izgalmat is hoz majd az életembe. Nem így történt.

Nem vagyok 100% biztos abban, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de alapvetően érdekel, amit tanulok, izgalmasak az óráink, barátságos a közeg stb., nincs okom panaszra. Viszont egyáltalán nem tudok lelkesedni érte, inkább csak megcsinálom a feladataimat, megtanulom az anyagot, megírom a beadandót stb., mert ezt vállaltam és kötelező, de még a jó eredményeknek sem tudok örülni, inkább csak tudomásul veszem azokat, hogy "oké, akkor ez is megvan". Minden másban is ugyanezt élem meg, legyen az hobbi, sport vagy emberi kapcsolatok. Megcsinálom, elmegyek, kipróbálom stb., de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem bármelyik is kimondottan fontos, meghatározott jelentőséggel bír vagy kifejezetten szeretem. Nem bírom a tétlenséget és a semmittevést, ha nincs mit csinálnom, nincs hova mennem, nincs kihez szólnom stb., tehát biztosan hiányozna, ha mondjuk nem járnék el edzeni, de valamiért a pozitív hatásait nem érzem.

Az emberi kapcsolataimon látszik ez talán leginkább, mert pl. egyedülálló vagyok és nem is vágyom párkapcsolatra. Akárhányszor vetemedek ismerkedésre, mindig rájövök, hogy nekem ez a hátam közepére sem hiányzik, nem akarok random emberekkel beszélgetni és találkozgatni, úgy tenni mintha szeretném őket jobban megismerni, időt szánni rájuk stb. egy kapcsolatra pedig végképp nincs szükségem, valamiért nyűgnek és tehernek élem meg az egészet. Időnként persze jó társaságban lenni, beszélgetni másokkal, de nekem ez kielégítő és az már nem hiányzik, hogy összekössem az életemet egy másik emberrel. Másban is ott van ez, tehát nincsenek konkrét életcéljaim, semmi sem tud lelkesíteni, valahogy nincs bennem egy ilyen belső akarat, vágy vagy nem is tudom minek nevezzem. A legtöbb dolgot nem azért csinálom, mert feltölt, örömet okoz, szeretném, vágyom rá stb., hanem mert muszáj, mert nincs más ötletem, mert adja magát, mert megéri és így tovább.

Nem érzem így jól magam, unalmasnak és semmilyennek érzem az életemet, úgy érzem nem haladok semerre, nincs előttem egy kitűzött cél, egy irány stb., egy ilyen általános feleslegesség érzés van bennem. Nem érzem magam rosszul, nincs rossz hangulatom, nem vagyok szomorú, bánatos, haragos, frusztrált stb., általában jó kedvem van és elvagyok, csak úgy érzem ez nem elég. Nem tudom, hogy minek lehetne ezt nevezni, talán egyfajta kiégés lehet. Azt pedig végképp nem tudom, hogy mit tudnék tenni ellene.