Harminckét éve történt. De máig élénken emlékszem, mekkora pofára esés volt a jobboldalnak az ’94-es parlamenti választás. Ők maguk sem hitték, hogy ekkorát lehet bukni.

A kampányban ment minden. A Magyar Televízió híradója - ki tudja miért, akkor is - gyakorlatilag egy az egyben az MDF vezette kormány üzeneteit tolta. Jött a riogatás a kommunizmus visszatérésével. Az akkori „celebek” közül például Sinkovits Imre, a színészóriás is beállt: ő narrálta a híradó hangsúlyos üzeneteit.

*Csak az atmoszféra érzékeltetésére: az akkori tévés híradó egyik arca Liebmann Katalin volt. Zárt körben állítólag még a recski munkatáborok visszatérésének lehetősége is komolyan szóba került tőle. A köztelevízióban pedig sorra mentek a kommunizmus bűneit bemutató dokumentumfilmek, szinte futószalagon.*

Emlékszem, amikor Boross Pétert egy újságíró szembesítette a közvélemény-kutatási adatokkal, amelyek jelentős lemaradást mutattak. Boross magabiztos, sőt kissé gőgös volt. A bizonytalanok nagy számában bízott, és abban, hogy a második forduló majd taktikai mozgásteret ad. 

Nem érezték, mekkora indulat gyűlt fel addigra a társadalomban.

1994 az MDF számára **katasztrofális vereséget hozott**: a párt a 164 mandátumáról 38-ra zuhant vissza.

**Ha nincs a listás kompenzációs rendszer, az MDF szinte kiesett volna a parlamentből**: a 176 egyéni választókerületből mindössze ötöt tudott megnyerni.

A bukás főbb okai, utólag:

**Negatív kampány**: Az MDF stratégiája nagyrészt az MSZP-től való félelemkeltésre épült. A kommunizmus visszatérésével riogató, erős képi világú kampányfilm nem mozgósította a bizonytalanokat, inkább elidegenítette őket.

**Rossz fókusz**: Miközben a munkanélküliség és az infláció súlyos társadalmi problémát jelentett, az MDF üzenetei inkább nemzeti-ideológiai kérdések körül forogtak. Ezzel szemben az MSZP – Horn Gyula pragmatikus fellépésével – a „szakértelem” és a „biztonság” ígéretével pontosan ráérzett a közhangulatra.

**Politikai önhittség**: Az MDF abból indult ki, hogy a rendszerváltás levezénylése önmagában legitimálja a folytatást. Ezt sokan arisztokratikus gőgként érzékelték egy olyan időszakban, amikor a választók többsége a mindennapi megélhetési gondjaival küzdött.

**Utólag**: Boross Péter később elismerte, hogy túl későn értették meg: az emberek nem történelmi narratívák, hanem a saját pénztárcájuk alapján hoznak döntést.

1994: a jobboldal bukása