Ami működik a terápiában -Psychology Today

Steven C. Hayes pszichológus írása a Psychology Today magazinban egy régóta húzódó problémát vesz elő a pszichoterápiában: miközben egyre több terápiás irányzat és protokoll jelenik meg, még mindig nehéz megmondani, mi az, ami valójában változást hoz az emberek életében.

A szerző szerint a szakma az elmúlt évtizedekben túl nagy hangsúlyt helyezett a módszerek kategorizálására, és közben szem elől tévesztette a változás tényleges mechanizmusait.

A cikk elején Hayes egy „csendes válságról” beszél. A pszichoterápia gondolkodásmódja szerinte egyre inkább rendszerezésre épül. "Az elmúlt évtizedekben egyre jobbak lettünk abban, hogy a terápiákat külön dobozokba csomagoljuk - kognitív viselkedésterápia, dialektikus viselkedésterápia, compassion-focused therapy és így tovább.”

Ezek a címkék sokszor hasznosak a kutatásban vagy a képzésben, de Hayes szerint a terápiás gyakorlatban könnyen elterelik a figyelmet a lényegről. Amikor valódi változásról van szó, "nem az számít, hogy a megfelelő protokollt használtad-e, hanem hogy segítettél-e az embernek belépni egy olyan folyamatba, amely valóban előre viszi az életét”.

A szerző különösen a diagnózisokra épülő kezelési logikát kritizálja. A klinikai pszichológiában sokszor magától értetődő feltételezés, hogy ha egy problémát diagnózissal írunk le - például major depresszióval -, akkor létezik hozzá egy megfelelő, kutatásokkal alátámasztott kezelési protokoll is.

Hayes szerint azonban a terápiába érkező emberek többsége nem így működik.

"A legtöbben nem egy tiszta, tankönyvi diagnózissal jelennek meg a terápiában. Zavaros, egymást átfedő, mélyen emberi problémákkal érkeznek.”

Egy kliensnél egyszerre lehet jelen szorongás, trauma, depresszió, szerhasználat vagy akár krónikus fájdalom is. Ilyen helyzetekben nehéz eldönteni, hogy pontosan melyik protokollt kellene alkalmazni. Vagy hogy egyáltalán van-e értelme több protokollt egymásra építeni.

A diagnózisok egy másik korlátjára is rámutat. A diagnózis gyakran csak leírja a problémát, de nem magyarázza meg a működését. "A diagnózis megmondhatja, mi történik, de szinte semmit nem mond arról, hogy miért.”

Ez azt eredményezheti, hogy a kezelések túl mechanikussá válnak: a terapeuta követ egy lépéssort, miközben a mögöttes pszichológiai folyamatok kevéssé kerülnek fókuszba.

Hayes ezért egy másik szemléletet javasol. Ahelyett, hogy a terápiás irányzatok közötti különbségekre koncentrálnánk, érdemesebb azt vizsgálni, milyen pszichológiai folyamatok vezetnek változáshoz.

A kérdés nem az, hogy "melyik terápiát használjuk”, hanem az, hogy „milyen változási folyamatokat indítunk el az adott embernél”.

A szerző egy nagy volumenű kutatásra hivatkozik, amelyben több mint 54 000 tanulmány eredményeit tekintették át. A vizsgálat azt próbálta feltárni, hogy a különböző terápiák mögött milyen közös hatásmechanizmusok állnak.

Az eredmények szerint a leggyakoribb és legerősebb tényező a pszichológiai rugalmasság növekedése volt.

Hayes szerint ez még olyan klasszikus tényezőknél is fontosabbnak bizonyult, mint az önértékelés vagy a társas támogatás.

A pszichológiai rugalmasság lényegében azt jelenti, hogy az ember képes rugalmasan viszonyulni saját belső élményeihez - gondolatokhoz, érzésekhez, emlékekhez -, miközben továbbra is a számára fontos irányok felé halad az életében. A változás nem feltétlenül a tünetek teljes eltűnését jelenti. Inkább azt, hogy az ember más módon kezd viszonyulni a tapasztalataihoz.

Hayes ezt a működést három alapvető folyamat köré rendezi:

Az első a tudatos jelenlét. Ez azt jelenti, hogy az ember észreveszi, mi történik benne és körülötte, anélkül hogy automatikusan belecsúszna a megszokott reakciókba. A szerző úgy fogalmaz: a tapasztalatokat "tanúként figyeljük, anélkül hogy elvesznénk bennük”.

A második folyamat a nyitottság a belső élmények iránt. Ez nem azt jelenti, hogy a kellemetlen érzések megszűnnek. Inkább azt, hogy az ember képes együtt létezni velük anélkül, hogy folyamatosan harcolna ellenük vagy menekülne előlük.

A harmadik elem az aktív elköteleződés. Itt az a kérdés, hogy az ember milyen irányba szeretné vinni az életét, és milyen értékek mentén cselekszik. Hayes szerint a változás gyakran akkor indul el, amikor valaki a nehéz érzések ellenére is lépéseket tesz a számára fontos dolgok felé.

A cikk egyik visszatérő gondolata, hogy a terápiás munka nem feltétlenül hosszú protokollok követését jelenti. Néha egy rövid gyakorlat, egy metafora vagy egy élményalapú beavatkozás is elegendő lehet ahhoz, hogy egy pszichológiai folyamat elmozduljon. A hangsúly azon van, hogy a terapeuta észrevegye, mi tartja fenn a problémát, és pontosan arra reagáljon.

Hayes a cikk végén azt írja, hogy a pszichoterápia jövője valószínűleg egyre inkább személyre szabott lesz. "A terápia nem arról szól, hogy egy kézikönyvet kövessünk, hanem arról, hogy változást segítsünk elő.”

A terapeuta feladata ezért az, hogy kíváncsi maradjon az adott emberre, rugalmasan dolgozzon, és azokat a folyamatokat támogassa, amelyek valóban mozgást hoznak a kliens életében.

A szerző végső megállapítása egyszerű, de erős: a terápiás irányzatok közötti különbségek gyakran kisebbek, mint gondolnánk. Ami igazán számít, az az, hogy a terápia segít-e az embernek nyitottabbá válni a tapasztalataira, tudatosabban jelen lenni az életében, és aktívan haladni a számára fontos irányok felé. Hayes ezt egy rövid mondatban foglalja össze: „A mentális rugalmasság a változás legerősebb hajtóereje.”