Férfiak, éreztétek már magatokat úgy, mintha nem lennétek eléggé megbecsülve?

Először is boldog nőnapot kívánok minden kedves hölgynek!

Férfi társaim, néha azt érzem, hogy a mai világ egyre inkább halad a (normális) feminizmus hatására egy jobb irányba. Viszont kezdem azt érezni, mintha mi egyre inkább kiszorulnánk ebből az egyenjogúságból.

Nem kell túl drasztikusan értelmezni, nem a jogainkal, vagy a fizetésekkel (ami egyébként még mindig probléma) van baj, hanem a férfiak megítélése mintha egyre negatívabb lenne.

Egyre inkább azt érzem, hogy nekünk nem lehetnek problémáink, nem lehetünk boldogtalanok, fáradtak vagy mentálisan kimerültek.

Mostani párommal jól megvagyunk, nemsokára összeházasodunk, nálunk a női-férfi szerep nem minden esetben egyértelmű. Van amikor a szorongásom miatt éppen ő veszi fel a férfi szerepét, van amikor ő annyira kimerült, hogy én veszem fel a női szerepet (mosás, főzés, takarítás) és ez szerintem alapvetően nem gond, sőt. Ápoljuk egymás lelki világát, támogatjuk egymást és kölcsönös a megbecsülés, amiért nem lehetek elég hálás neki.

Viszont előző kapcsolataimban sokszor azt éreztem, hogy én nem lehetek a nő. A nő aki elfáradt, aki kimerült, aki egy kis megértésre és megbecsülésre vágyik. Sok más embernél is látom, hogy a legtöbbször ebből van vita, hogy kinek mi lenne a dolga, kinek mi a szerepe egy nő-férfi kapcsolatban.

Sok szingli hölgy ismerősömnél tapasztalom egyébként, hogy míg ők elvárnak egy halom dolgot férfiaktól, addig ők sokszor nem tudják azt nyújtani amit alapesetben egy férfi elvár tőlük, mégis várják a megértést és a tiszteletet. És emiatt már a nulladik percben feszültséget generálnak és természetesen nem fog működni a dolog. A probléma, hogy itt az önreflexió hiánya miatt rögtön a férfiakban keresik a bajt.

Természetesen tisztelet a kivételnek.

Férfi társaim, ti éreztétek már hasonlót? Tényleg mindig nekünk kell lenni az erősnek, akiknek nem lehetnek problémái?

Én úgy érzem nem elég fontos a mai világban a férfi mentálhigénia. És ez probléma.