Rendszerváltás

Engedtessék meg nekem stílusom kinyilatkoztató és hosszú visszássága egy kicsit, hogy utána egy vita talán kibontakozzék. A rendszerváltás kapcsán az ellentmondások listáját én a következőképpen vázolom fel:

I. formális párt vs. történelmi párt,

II. rendszerváltás vs korszakváltás,

III. egyéni személyiség vs kollektív örökség,

IV. aktivista taktika vs intranzigens stratégia.

Az ellentmondásokat sajnos részletekben most nem tudnám történelmileg, filozófiailag és tudományosan kidolgozni. A formális pártokat mindenki által jól ismertnek tételezem fel. A történelmi párt értékelése megtalálható Marx leveleiben Freiligrathhoz.

Rendszerváltás és korszakváltás között az adja a döntő különbséget, hogy a korszakváltás egyáltalán nem egy emberi akarat és politikacsinálás terméke, legyen az kollektív vagy egyéni. A korszakváltás a történelmi determinizmus ciklikus és visszatérő megnyilvánulása. A tudatos cselekvés elemeit irányító akarat legfeljebb felismerheti a korszakos történelmi irányt és kifejezheti, hogy azt nem hajlandó félrevinni. A korszak szabja meg a hegemóniát, a hegemónia szabja az éppen aktuális létkérdéseket, fordítva, a taktika bele van fonva a korszak hegemóniájába. A hegemónia elméletét, erősen eltérő kontextusban, Gramsci adja meg.

Egyéni személyiség — annak a kicsinyességeivel, szélsőségeivel, felelőtlenségeivel, frusztrációival egyetemben — a szocializmusban mindig alárendelődik egy kollektív örökségnek. Kollektív örökségnek ugyan jól ismerendő egyéni szerzői vannak, de mind az egész közösség — az osztály — *által*, mind az egész közösség*nek* biztosított programmatikus és egyéb minimumokat jelenti. Minden forradalmi mozgalomnak van kollektív öröksége, ilyen örökség maradványai pl. a *haza* vagy az *apostoli hagyomány*, amelyek átmentek a szükséges fázisokon, forradalmi, reformista, majd konformista intézménnyekké lettek. Számtalan taktikai malőr számtalanszor vezetett már az örökség sérüléséhez és akár pusztulásához, a szocializmus legfőképp a bolsevizmus és a bolsevik taktikai trükkök garmadája alatt szenvedte ezt meg.

Aktivista taktika alatt egyértelműen a trumpi és putyini (közelben: orbáni, vucsicsi) önkényuralom elleni friss impulzív harcot értem, intranzigens stratégia alatt az attól való részleges távolmaradást. Ameddig szükségszerű hogy harcoljunk a környezetünkben tapasztalható igazságtalanságok ellen, a forradalmat nem olvaszthatjuk ki a hibernált állapotból, az akkor is távolmarad, ha a forradalmárok kiveszik a részüket a szükséges mindennapi harcokból és magánéleti nyavalyákból, és csak a korszak változásával tud stabilan kiolvadni. Nem moshatjuk össze a kettőt, a forradalom történelmi pártjának taktikáját és a mindennapjainkat. A párt taktikája a jelenlegi ellenforradalmi korszakban szélsőséges politikai passzivitást és apátiát kellene, hogy jelezzen, még ha az egyéneket gyakran magával is ragadja a sorozatos gyakorta teátrális fordulatok dühe, optimizmusa és sodrása.

A *közös* forradalmi cselekvés mindig megelőzi a *közös* forradalmi elhatározást, mégha ez fordítottnak is tűnik. Az agyunk is megfordítja a szemünk szerkezete által feldolgozott képet. A jelenlegi ellenforradalmi korszak mind a széleskörű elhatározásnak, mind a széleskörű cselekvésnek elejét veszi. Csak ha a társadalmi dinamika teljességgel megváltozik, vagyis holtpontra aztán fordulópontra jut, csak ha a gondolkodásmód teljesen megváltozik, de ez nem máról holnapra lesz, veszi kezdetét az új korszak és ad gyutacsot egy forradalomhoz.