Hogyan ne érezzek szégyent a melegségem miatt?

Előre is elnézést kérek a regényért, de szeretnék teljes képet adni a helyzetről:

Pár éve vallottam be magamnak, hogy meleg vagyok, előtte mindvégig tagadtam magamnak. A barátaim tudják rólam, a családom is, de én egyszerűen azt érzem, hogy szégyellnem, rejtegetnem, titkolnom kell.

Ami ezzel összefüggésbe hozható, az talán az, hogy kicsiként apám folyamatosan beszólogatott, hogy "biztosan lánynak készülök", mert volt hogy leültem a nővérem barbi babájával játszani. Nem volt akkor éppen jobb dolgom, vagy nem tudom. :D

Általánosban is kiszúrták, hogy kissé más vagyok, folyamatosan szidtak meg bántottak, hogy buzi vagyok. Próbáltam nem reagálni rá vagy elmenni onnan, de nem vált be, így az általános iskolai éveim nem voltak jók.

Gimiben már jobb lett a helyzet, ott már lettek barátaim, illetve ott még nem vallottam be magamak hogy mi újság, így sem én, sem mások nem foglalkoztak a témával. Gimi végén vallottam be végül magamnak, a barátaim elfogadtak, jól éreztem magam. Apámnak nem mondtam el továbbra sem, mert voltak meleggyűlölő megnyilvánulásai, így is rossz volt a kapcsolatunk, nem akartam még több konfliktust.

Gimisként volt egy első randim egy sráccal, én 18 voltam, ő 24. Egy randink volt, elutaztam hozzá, ott aludtam, majd másnap hazamentem. Találkozás előtti napon telefonban egyértelműen megmondtam, hogy első randin nem szeretnék lefeküdni vele, az volt rá a válasza, hogy "az lehetetlen". Ekkor nem kapcsoltam sajnos, hetek óta beszélgettünk, hinni akartam, hogy nem lesz semmi baj, így nem vettem erről tudomást. Találkoztunk, pár órát beszélgettünk, ő pedig nekiállt nyomulni. Akkoriban nem tudtam határokat húzni, így hagytam magam, és bár nem akartam, végül lefeküdtünk. Féltem, hogy ha nem teszem meg, akkor nem kellek neki. Ő volt nekem az első. Miután hazamentem, pár nappal később írtam neki, hogy szeretném lezárni, mert nem tartotta tiszteletben a kérésemet. Kaptam rá egy bűntudatkeltő választ, de többet nem beszéltünk.

12-ben elkezdtem beszélgetni egy sráccal, vele nem találkoztam, viszont küldözgettem intimhez közeli képeket, amire szintén nem vagyok büszke, de itt is attól féltem, hogy ha nem csinálom, akkor nem leszek elég érdekes, és tovább fog lapozni. Végül direkt elritkítottam a kommunikációt, és végül ki is halt. Érettségi előtt egy másik sráccal kezdtem el beszélgetni, őt egy fórumról ismertem meg. Ő kifejezetten aranyos volt, próbált segíteni nekem lelkileg, de addigra annyira leharcolt lettem lelkileg, hogy minden közeledését elutasítottam. Végül az is lezáródott.

Érettségi után nem mentem továbbtanulni, hanem elkezdtem dolgozni, akkor lett az első párkapcsolatom is. Bár még gimisként elmondtam anyámnak (kicsiként elváltak apámmal, külön élnek), hogy a fiúk tetszenek, nem vette akkor komolyan, így amikor a kapcsolatot bejelentettem neki, lesokkolt. Nagyon csúnyán reagált, annyira megbántott, hogy a munkahelyemről haza kellett mennem, mert sírógörcsöt kaptam. Anyám később megbékélt a ténnyel, sikerült elfogadnia, így ez a része elrendeződött, de megmaradt, mint rossz emlék. A kapcsolatomnak is vége lett, összesen 3 hónapig tartott.

Pár hónappal később a fővárosba költöztem albérletbe a tesómmal, lett új munkahelyem, apámmal pedig megszakítottam a kapcsolatot. Berendezkedtem, majd elkezdtem terápiára járni, hogy foglalkozzak a lelki problémáimmal. Megtanultam határt húzni, felismerni és kezelni az érzelmeimet, és éreztem, hogy javulok. Sok, addig elfojtott dolog feltört belőlem, ezeket átbeszéltük a terapeutámmal. Mellette társkeresőztem, de már tudtam, hogy mi az, amit szeretnék egy kapcsolattól, így válogatósabb és magabiztosabb lettem.

Fél évvel később elkezdtem beszélgetni egy sráccal, akivel találkoztam is, ott is aludtam nála többször. Ő már nem nyomult rám, én se rá, meg akartuk ismerni egymást. A csókig bár eljutottunk hetek alatt, a csók után eltávolodtunk. Depressziós állapotban voltunk mindketten. Valószínűleg mindkettőnket terheltek a saját terápiás folyamataink, így egymásra is rossz hatással voltunk, vége is lett.

Azóta pedig nem ismerkedtem, ennek több mint fél éve. 21 éves fejjel itt vagyok, az elmúlt 4 évem önmagam kereséséről szólt, de a legfontosabb dologgal nem foglalkoztam, magammal. Hiába tudom, hogy meleg vagyok, (a lányok egyáltalán nem érdekelnek), mégsem érzem normálisnak. Úgy érzem szégyellnem kell, és valami baj van velem, hogy nem vagyok normális. Valószínűleg a szüleim megnyilvánulása és az általános iskolai élmények az okozói ennek, de nem tudom hogyan oldjam fel ezt a "traumát". Továbbá észrevettem, hogy kerülöm a lelki intimitást, bizalmatlan vagyok másokkal, és nem merek kötődni. Hallgattam mostanában podcasteket szexuálpszichológusoktól, valamennyire megnyugtattak, de úgy érzem ennél mélyebben gyökerezik a probléma, és jobban utána kellene mennem. A jelenlegi terapeutám nagyon aranyos, nagyon sokat segített, de úgy érzem ebben ő már ebben nem fog tudni segíteni, nem az ő szakterülete. Arra gondoltam, hogy szexuálpszichológushoz fordulok.

Ez mennyire lenne jó ötlet? Akinek esetleg volt hasonló nehézsége, annak segített? Tudna segíteni ennek a belső szégyennek a feloldásában?

Köszi, ha elolvastad :)