Az emberek videókat néznek és képeket görgetnek — de nem látják a mögötte lévő alkotót

Néhány napja még csak egy nyílt levelet akartam írni arról, milyen digitális művésznek lenni Magyarországon.

Azt hittem, ez csak az én személyes problémám.

Aztán elkezdtem olvasni más online alkotók történeteit.

Valaki napi 14 órát vág videót, mégis lustának érzi magát.

Valaki retteg attól, hogy az algoritmus „megölte” a csatornáját.

Valaki szégyelli, hogy a családja szerint „csak a gép előtt ül egész nap”.

Valaki azt írja, már nem tud örömből alkotni, mert minden tartalom lett.

És egyre többen érzik úgy, hogy egyszerre emberek és saját reklámfelületek.

Közben az emberek görgetnek az Instagramon, Facebookon vagy Pinteresten.

Megnéznek egy képet.
Nevetnek egy videón.
Eltöltenek pár másodpercet egy kreatív tartalommal.

És legtöbbször fogalmuk sincs, mennyi munka van mögötte.

Hogy valaki lehet, hogy:
– egész éjjel vágta azt a videót,
– napokig készítette azt a képet,
– hónapok óta próbálja megtanulni az algoritmus működését,
– és közben folyamatosan azon szorong, hogy amit csinál, azt a társadalom valójában nem is tekinti „igazi munkának”.

Talán nem is az a legnagyobb probléma, hogy bizonytalan ez az élet.

Hanem az, hogy a digitális alkotók nagy része teljesen láthatatlanul dolgozik.

Mert a legtöbb ember fejében a „művész” még mindig valaki, aki:
– színpadon áll,
– reflektorfényben él,
– vagy intézmények veszik körül.

Pedig ma már rengeteg alkotó teljesen másképp létezik.

Otthon.
Egy monitor előtt.
Algoritmusok között.
Láthatatlanul.

És közben napi 10–12 órákat dolgozik.

Egyre erősebben érzem, hogy létezik egy teljes digitális alkotói réteg, amit a társadalom és az intézmények egyszerűen még nem tudnak hova tenni.