Hogyan viselitek a szingli létet a húszas éveitek végén (vagy idősebben)?

Sziasztok!

Én 27 éves vagyok, egyedülálló és még nem is volt épkézláb párkapcsolatom. Ennyi év után már elfogadtam az egyedüllétet és elvagyok, elboldogulok stb. egyedül, de bevallom már nem tudok lehetőségként tekinteni erre, mert úgy érzem bőven túl vagyok a "de jó, hogy magamra koncentrálhatok" és a "meg kell tanulnom egyedül lenni" fázison, ezért egyre többször érzem magam magányosnak. Sajnos a családommal sosem volt olyan igazán jó kapcsolatom, kb. 8-9 éve költöztem el otthonról és az utóbbi években már ők sem igen keresnek, én sem szívesen járok haza stb., felnőttem. Mostanra a barátaim jó részét is elveszítettem, illetve azzal a kevéssel is eltávolodtunk egymástól, akikkel még tartjuk a kapcsolatot, hiszen mindenki éli az életét, elköltözött, megházasodott, gyereket vállalt stb., így egyre kevesebb a közös pont. A hétköznapokban pedig nincsenek körülöttem olyan emberek, akikkel közelebbi kapcsolatban lennék, én is többször költöztem, dolgoztam itt is ott is és persze eljárok edzeni, tanulok, részt veszek mindenféle programokon stb., de nincs egy olyan közegem, ahol úgy igazán megtaláltam volna a helyemet és ténylegesen enyhítene a magányomon.

Nyitott vagyok a barátkozásra és az ismerkedésre is, de egyikben sem járok sikerrel, sőt. Rengeteg csalódás ért az utóbbi időben, mert rendre olyanokba futottam bele, akik párkapcsolatban éltek, hazudoztak össze-vissza, kihasználtak stb., ezért már kezd elmenni a kedvem az emberektől, holott nem szeretnék teljesen bezárkózni, mert akkor végképp lenullázom az esélyeimet. Mindez nagyon megvisel, de ugye ebbe sem punnyadhatok bele, hiszen csak magamra számíthatok, nem engedhetem meg magamnak a kesergést és segíteni sem fog. Holott egyedül élek és mindent egyedül csinálok, mindenhova egyedül megyek, magamnak sütöm a születésnapi tortámat, egyedül megyek nyaralni stb., mindez pedig már nem a szabadságról és önmagam felfedezéséről szól, hanem ez csak egyfajta kényszer és már nem érzem így jól magam. Mivel azt érzem, hogy ezt kevesen is értik meg és furcsának találják (mert ugye egyedül is jól kell érezned magad, legyél erős és független nő stb.), ezért nem is nagyon szeretek erről beszélni, holott nyilván jól esne.

Mindig örülök, ha a környezetemben élőkkel valami jó dolog történik, örömmel végiglapozom a nyaralós fotókat, megkérdezem hogy halad a felújítás, elmegyek az esküvőkre, meglátogatom a kisbabákat stb., de már zavar, hogy tőlem a kutya nem kérdezi meg mi van velem és senkire sem számíthatok. Senkivel sem tudom megosztani sem az örömöm, sem a bánatom, hogy ilyen patetikusan fogalmazzak. Ha pedig valamiben segítségre van szükségem, azt hagyjuk is. Sosem okozott gondot, hogy kimozduljak otthonról egyedül és jól szoktam érezni magam, de az utóbbi időben már az is előfordult, hogy elsírtam magam, mert látva a körülöttem lévő párokat / családokat / baráti társaságokat nem tudtam nem arra gondolni, hogy mennyire egyedül vagyok. Én is vágynék rá, hogy valakivel szeressük egymást, törődjünk egymással, gondoskodjunk egymással és jól esne egy akármilyen közös program vagy akár csak egy jó beszélgetés, de nekem erre nincs lehetőségem, legfeljebb random emberekkel ilyen-olyan szervezett közösségekben, ami azért messze nem ugyanaz. Valamint már attól is összeszorul a gyomrom, ha megkérdezik tőlem mi a tervem a hétvégére vagy mikor szeretnék majd gyereket vállalni, mert bennem ez a kérdés fel sem merül, de ugye ehhez is jó arcot "kell" vágnom, ami egyre nehezebb.

Tudom, hogy sokan jól elvannak egyedül is és biztosan könnyebb, ha párkapcsolata ugyan nincs is az embernek, de mégis vannak körülötte barátok, családtagok stb., de ebben a korban mintha szinglinek lenni is egy külön státusz lenne, én pedig már kezdek szenvedni ettől. Emiatt kíváncsi volnék rá, hogy ti hogyan viselitek, hogyan élitek meg és mi az, ami segít nektek :)