Terasz étterem folytatás...forró telefonhívás a kádban🫣

Eltelt az első hetünk a Teraszban.

Ha valaki egy héttel ezelőtt azt mondja nekem, hogy ilyen gyorsan megszokom ezt az őrültekházát, biztosan kiröhögöm.

Már nem tévedtem el a konyha és a terasz között, megtanultam három tányért összefogni, tudtam, melyik asztal hol van, és még azt is sikerült megjegyeznem, melyik lengőajtón kell bemenni.

Mondjuk János minden egyes alkalommal emlékeztetett rá.

Az első két nap még forgattam a szemem. A negyediken már visszaszóltam neki.

– Ennyit beszélsz róla, kezdem azt hinni, bizonygatnod kell valamit.

A konyhában mindenki felröhögött.

János csak rám nézett, elmosolyodott, aztán közelebb hajolt.

– Egyre jobban tetszik a szád, kislány.

erre már nem volt válaszom.

Móni persze azóta is ezzel szívat.

Ő körülbelül két nap alatt beilleszkedett.

Már mindenkivel beszélgetett, mindenkiről tudott mindent, és természetesen Istvánról is sikerült kiderítenie majdnem mindent.

– Harmincnyolc éves

– közölte egyik este hazafelé.– És?

– Nincs felesége.

– Móni…

– Mit Móni? Csak informálódom.– Persze. Teljesen szakmai alapon.– Pontosan.

Kittivel viszont egy hét alatt sem sikerült megszeretnünk egymást.

Ha valamit jól csináltam, nem szólt.

Ha valamit rosszul, valahogy mindig ott termett mellettem.

Fárasztó hét volt.

Esténként úgy estem be az ágyba, hogy néha még a lábamat sem volt kedvem felemelni. Mégis kezdtem szeretni az egészet.

A nyüzsgést. A vendégeket. A konyhából kiszűrődő kiabálást. Móni hülyeségeit. Még azt is, amikor egyszerre öt asztal akart valamit.

És valami mást is kezdtem megszokni.

Hogy akárhányszor beléptem a konyhába, egy bizonyos barna szempár szinte mindig megtalált.

Jani úgy nézett rám, mintha a szemeivel akarna felfalni.

És hazudnék, ha azt mondanám, hogy zavart.

Élveztem a figyelmét. Tetszett ez a macska-egér játék, ami napról napra ment közöttünk. Mindig volt egy félmondata, egy pimasz mosolya vagy egy kacsintása, amivel sikerült zavarba hoznia. Én pedig egyre jobban megtanultam visszavágni.

Aznap én voltam a zárós.

Kitti egész nap úgy hajtott, mintha személyes célja lenne, hogy estére egyetlen ép csontom se maradjon. Mire az utolsó asztallal is végeztem, már csak arra vágytam, hogy átöltözzek és hazamenjek.

Móni persze lelépett.

Sietett.

Legalábbis ezt mondta.

Pedig pontosan tudta, mennyire utálok sötétben egyedül hazamenni.

– Szép. Igazán szép, Mónika… – morogtam magamban, miközben felfelé vonszoltam magam az öltözőbe.

Már szinte mindenki hazament.

Az öltözőnk apró volt. Néhány szekrény, egy pad, egy tükör. Ráadásul mindenki együtt öltözött, nem volt külön női és férfi rész.

Ledobtam a kényelmetlen fehér inget, majd elkezdtem átvenni a fekete szoknyámat.

Már csak fehérneműben álltam, amikor zajt hallottam a férfimosdó felől.

Megállt a kezemben a szoknya.

– Mi a franc…

Kinyílt az ajtó.

János lépett ki.

Egymásra néztünk.

Ő rám.

Én rá.Aztán megint ő rám.

Csak akkor esett le, hogy nincs rajtam ruha.

– Jani!

Magam elé kaptam a szoknyámat.

– Mi van? – kérdezte teljes nyugalommal.

– Fordulj már el!

– Miért?

– Szerinted?!

Végignézett rajtam, aztán felvonta a szemöldökét.

– Ja…

– Ja?!

Elröhögte magát, majd végre hátat fordított.

– Jó, öltözzél, kislány. Nem láttam semmit.

– Persze.

– Jó, láttam.

– János!

– De csak egy kicsit.

Felrángattam magamra a szoknyát.

– Egy rohadt szót se szólj senkinek!

– Miért? Mit mondjak?

– Semmit!

– Pedig már majdnem megvolt a holnapi konyhai sztori.

Felé hajítottam a kezembe akadó törölközőt.

Elkapta.

– Te hülye vagy!

– De már nem haragszol rám.

– De.

– Nem úgy nézel.

– Hogy nézek?

Erre megfordult.

Az arcáról eltűnt egy pillanatra a vigyor.

Megint ugyanazzal a tekintettel nézett rám, amit egész héten éreztem magamon.

– Inkább ne kérdezd, kislány.

Na, most először én maradtam csendben.

Jani szája sarkában lassan újra megjelent az a pimasz mosoly.

– Kész vagy?

– Igen.

– Akkor menjünk.

– Hova?

– Haza.

– Én erre, te meg amerre laksz.

– Móni itt hagyott egyedül, nem?

Összeráncoltam a homlokom.

– Ezt honnan tudod?

– Hallottam, amikor elköszönt.

Jani szája sarkában lassan újra megjelent az a pimasz mosoly.

– Na, öltözz fel, kislány. Kint megvárlak.

– Miért várnál meg?

– Mert hazaviszlek.

Ránéztem.

– Nem kell, haza tudok menni egyedül.

– Azt látom – bólintott komolyan. – Azért beszélsz magadban az öltözőben, mert kurvára élvezed, hogy egyedül maradtál.

– Hallottad?

– Szerintem a konyhán is hallották, ahogy Mónit szidod.

Elnevettem magam.

– Akkor is hazamegyek egyedül.

– Kint sötét van, én meg autóval vagyok. Elviszlek.

– Nem vagyok gyerek.

– A kislány ellen viszont nem tiltakoztál.

– Öt perc múlva lent – vágott közbe. – Ne várass meg!

Azzal kiment.

– Hát ez hülye… – motyogtam.

– Hallom!

– Akkor jó!

Nevetést hallottam a folyosóról.

Gyorsan felöltöztem, magamhoz vettem a táskámat, aztán lementem.

Jani már az étterem előtt várt. A parkoló felé intett a fejével.

– Gyere!

– Legalább megkérdezhetnéd, hol lakom, mielőtt elrabolnál.

– Majd a kocsiban elmondod.

– És ha nem?

– Akkor egész éjjel körözünk.

– Normális vagy?

– Eddig nem tűnt fel, hogy nem?

Elmosolyodtam.

Beszálltunk az autóba.

Furcsa volt kettesben lenni vele. A Teraszban mindig volt körülöttünk valaki. Szakácsok, felszolgálók, vendégek, Móni… most pedig hirtelen csend lett.

– Na, merre, kislány?

Elmondtam neki a címet.

– Az nincs is messze.

– Mondtam, hogy hazatalálok egyedül.

– Tudom.

– Akkor minek hozol?

Oldalra pillantott rám.

– Mert akarlak.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő.

Jani rögtön elvigyorodott.

– Hazavinni. Ne éld bele magad ennyire.– Te akkora paraszt vagy!

Felröhögött.

– Látnod kellett volna az arcodat!

– Inkább az utat nézd!

– Ideges lettél?

– Nem.

– Elpirultál.

– Nem pirultam el.

– De.

– Jani!

– Jól van, kislány, csendben vagyok.

Körülbelül húsz másodpercig bírta.

– Amúgy csinos volt a fehérneműd.

Lassan felé fordítottam a fejem.

– János…

– Most mi van? Csak megdicsértem.

– Azt mondtad, nem láttál semmit!

– Hazudtam.

A vállára csaptam.

– Te idióta!

Nevetve kapta el a kezem.

– Hé! Vezetek!

Egy pillanatra a kezében maradt a kezem.

Mindketten elhallgattunk.

Lenéztem az összekulcsolódott kezünkre, aztán rá.Ő is rám nézett.

A vigyor most eltűnt az arcáról.

Csak nézett rám.

Égetett a tekintete. Egy pillanat alatt megváltozott köztünk a levegő. Már egyikünk sem nevetett.

A következő pillanatban magához húzott és megcsókolt.

Olyan hirtelen és szenvedélyesen, hogy gondolkodni sem volt időm. Mohón falta a számat, én pedig néhány másodperc után feladtam minden ellenállásomat. Megadtam magam neki..

A kezem ösztönösen a tarkójára csúszott. Éreztem a borostáját a bőrömön, amikor a számról a nyakamra tért át. Beleborzongtam minden egyes csókjába.

Csak velem foglalkozott.

Mintha egész héten erre a pillanatra várt volna.

És talán én is. Annyira felizgatott.

Aztán hirtelen vakító fény árasztotta el az autót.

– Mi a fasz…? – Jani azonnal elhúzódott tőlem.

Hunyorogva néztem hátra.

Egy rendőrautó állt mögöttünk, a reflektora pedig egyenesen bevilágított az utastérbe.

– Ne már… – temettem az arcom a tenyerembe.

Jani rám nézett.

– Ezt nem hiszem el.

Kopogtak az ablakon.

Ziláltan próbáltam összeszedni magam. Eligazítottam a hajamat, megtöröltem a számat, közben pedig éreztem, hogy lángol az egész arcom.

Jani lehúzta az ablakot.

– Jó estét kívánok! Rendőrség. Minden rendben?

– Persze – válaszolta Jani olyan természetességgel, mintha az előbb nem egymásnak estünk volna.

A rendőr bevilágított az autóba.

Én legszívesebben elsüllyedtem volna az ülésben.

– Személyi igazolványt, jogosítványt és forgalmi engedélyt kérnék.

Jani elővette a papírjait.

A rendőr rám nézett.

– Öntől is kérnék egy személyi igazolványt.

Remegő kézzel kezdtem kutatni a táskámban.

– Persze… egy pillanat…

Teljesen abszurd volt az egész.

Az éjszaka közepén ülök egy autóban egy férfival, akit alig egy hete ismerek, két perccel korábban még úgy csókolóztunk, mintha megszűnt volna körülöttünk a világ, most pedig egy rendőrnek keresem a személyimet a táskám legalján.

Jani oldalra pillantott rám.

Megláttam a szája sarkában megjelenő mosolyt.

– Ne merj röhögni – suttogtam.

– Nem röhögök.

– Dehogynem.

– Honnan jönnek ilyen későn? – kérdezte a rendőr.

– Munkából. A Terasz étteremben dolgozunk – válaszolta Jani.

A rendőr rám nézett, majd megint Janira.

– És itt miért álltak meg?

Na, erre kíváncsi voltam, mit fog mondani.

– Beszélgettünk – felelte Jani rezzenéstelen arccal.

Majdnem felröhögtem.

Beszélgettünk…

Persze.

A rendőr elkérte a papírjainkat, majd visszasétált az autójához.

Amint eltávolodott, oldalra fordultam.

– Beszélgettünk?

Jani rám nézett.

– Most mit kellett volna mondanom?

– Semmit, csak…

Nem bírtam tovább, elnevettem magam.

Jani is vigyorgott.

– Kurva jól tudsz beszélgetni, kislány.

– Fogd be!

– Te csókoltál vissza.

– Te kezdtél el csókolni!

– De nem nagyon tiltakoztál.

A rendőr néhány perc múlva visszajött, visszaadta a papírjainkat, aztán még egyszer benézett az autóba.

– Minden rendben. További szép estét!

– Köszönjük, maguknak is – mondta Jani.

Megvártuk, amíg visszaülnek a rendőrautóba és elhajtanak.

Néhány másodpercig csendben ültünk.

Aztán egymásra néztünk.

– Na? – kérdezte Jani.

– Mi na?

Közelebb hajolt.

– Hol tartottunk?

A mellkasára tettem a kezem, és visszatoltam az ülésébe.

– Sehol. Vigyél szépen haza!– Most komolyan?

– Igen.

– Kislány, ezt még megbánod.

– Majd túlélem.

Jani beindította az autót.

– Kegyetlen nő vagy.

– Egy hete ismersz.

– Pont elég volt hozzá.

Az út hátralévő részében már egyikünk sem beszélt annyit.

De a levegő teljesen más lett közöttünk.

Amikor megállt a ház előtt, kikapcsoltam az övemet.

– Köszönöm, hogy hazahoztál.

– Ennyi?

– Mit szeretnél még?

Rám nézett.

Pontosan tudtam, mit szeretne.

És azt is tudtam, hogy én mit szeretnék.

Mégsem mozdultam.

– Jó éjt, Jani.

Kiszálltam.

– Jó éjt, kislány! – szólt utánam.

Becsuktam az ajtót, és elindultam a ház felé.

Már majdnem a bejáratnál jártam, amikor visszanéztem.

Még mindig ott állt.

És engem nézett.

Elmosolyodtam, aztán bementem.

Ahh… most mit csináljak? Bizsereg minden porcikám.

Bemegyek a fürdőbe, megengedem a vizet, és beülök a kádba. A forró víz teljesen ellazít, de a gondolataim csak nem hagynak nyugodni.

Jani.

Még mindig magamon érzem a tekintetét, és újra meg újra eszembe jut az a csók.

Megfogom a telefonomat, és rákeresek. Nem sok kép van az oldalán, de legalább megtaláltam.

Nézegetem pár másodpercig, aztán hirtelen ötlettől vezérelve megnyitom a kamerát.

Nem gondolkodom rajta egy percet sem.

Készítek magamról egy sejtelmes képet a kádban, és elküldöm neki.

Amint elment, rögtön megbánom.

– Te hülye… ezt most minek kellett?

Már majdnem visszavonnám, amikor látom, hogy megnyitotta.

Pár percig semmi.

Aztán felvillan a kijelző.

Jani üzent.

Megnyitom.

– Most komolyan azt akarod, hogy ezek után nyugodtan aludjak, kislány?

Elmosolyodom.

Még be sem fejezem az olvasást, amikor érkezik a következő üzenet.

– Azt hittem, hazaküldtél.

Az ujjam a billentyűzet fölött marad.

Én: Hazaküldtelek. Attól még nem mondtam, hogy felejts el.

Szinte azonnal megjelenik, hogy ír…

Jani: Veszélyes játékot játszol velem.

A szám sarkában megjelenik egy mosoly.

Én: Azt hittem, szereted a játékokat.

Most tovább tart, mire válaszol.

Jani: Szeretem. Főleg, ha van folytatásuk.

megszólal a telefonom.

Jani hív.

Csak nézem a kijelzőt.– Halló? – szólok bele halkan.

– Halló… Mit csinálsz?

– Én? Semmit.

– Semmit? – hallom a hangján, hogy mosolyog.

– Semmit…

– Még mindig a kádban vagy?

– Aham.

Pár másodpercig csend van.

– Megőrülök tőled.

Elmosolyodom.

– Hmm… igen? Mitől?

– A hangodtól, baszki. Le kellett állnom az út szélére. Az a kép, amit küldtél… teljesen kikészített.

– Egyetlen képtől?

– Ne játszd az ártatlant, kislány. Pontosan tudtad, mit csinálsz, amikor elküldted.

– Lehet…

– Lehet?

Hallom, ahogy vesz egy mély levegőt.

– Most meg még ez a hangod is…

Hátradöntöm a fejem a kád szélére.

– Mi van a hangommal?

– Az, hogy legszívesebben visszafordulnék hozzád.

Egy pillanatra elhallgatok.

– És miért nem teszed?

Most ő hallgat.

Aztán sokkal halkabban szólal meg:

– Ne kísérts, kislány…

Tedd szét a lábaidat… Simogasd magad. Simogasd úgy, mintha én csinálnám.

Néhány másodpercig meg sem szólaltam.

– Jani…

– Hmm?

– Te teljesen megőrültél.

Halkan felnevetett a telefonba.

– Te küldtél nekem olyan képet, amitől azóta sem tudok normálisan gondolkodni.

Behunytam a szemem. Már önmagában a hangja elég volt ahhoz, hogy újra az autóban érezzem magam mellette.

– És most mit akarsz? – kérdeztem halkan.

– Téged.

Egyetlen szó volt, mégis végigfutott rajtam a borzongás.

A kezem lassan becsúszik a combjaim közé. Hiába ülök a vízben, érzem, mennyire fel vagyok izgulva.

Dörzsölni kezdem a csiklómat, közben lehunyom a szemem.

– Jani… – nyögök bele halkan a telefonba.

Így… dörzsölöm a csiklómat, közben szorítom a telefont. Jani hangján hallom, hogy ő is teljesen fel van izgulva.

Belenyögök a telefonba.

– Juuj… nagyon kívánlak.

– Én is, kislány… Élvezz el nekem.

Élvezem, ahogy egyre jobban bizsereg a puncim.

– Szét foglak szedni… Verem a farkam a kocsiban, kőkemény, kislány. Csináld… ujjazd a puncidat.

Ahogy kimondja ezeket a szavakat, már nem bírom tovább. Hangosan felnyögök, és remegve élvezek el.

– Holnap szét foglak szedni, kislány… – hallom Jani rekedt hangját a telefonban.

Még mindig kapkodom a levegőt.

– Holnap hiába próbálkozol… szabadnapos leszek – nyögöm bele, és mielőtt bármit válaszolhatna, bontom a vonalat.

Pár másodpercig csak nézem a kijelzőt, aztán elvigyorodom.